Don't let me go - 7. rész

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Akik megkedvelték Russelt, azoknak nem fog annyira tetszeni a rész, de sajnos nem tudok mindenkinek a kedvére tenni. Ígérem, még láthatjuk viszont -valamikor!

Szeretném megköszönni a 2600+ oldalmegjelenítést, és a 16 rendszeres olvasót! Ha tudnátok milyen sokat jelent ez nekem! A helyesírási hibákért nem vállalok felelősséget, -átnéztem, nem is egyszer- de biztos maradt benne! Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki idetéved és ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után komment, és pipa formájában!

Love you all, Lily

Ajánlott zene!

Reggel nagy csörömpölésre kelek, és ugyanarra a röhögésre, amit tegnap hallottam az utcáról. Kibújok Rush karjai közül és lesietek a konyhába, mert onnan jönnek a hangok. A két idióta együtt süt palacsintát reggelire. Muszáj elmosolyodnom Louison, aki ügyetlenkedve teszi le Josh tányérjára az első megégett palacsintát. Mindeközben Russel is csatlakozik hozzám. Együtt figyeljük az ügyetlenkedő Lout mindaddig, amíg észre nem vesz minket. Leteszi a serpenyőt és felénk fordulva a derekára teszi a kezét. Most rajtam áll a sor, hogy megtörjem a kínosnak ígérkező csendet.

-Semmi köszönjük, hogy összekapartál minket tegnap este, és hogy nálad alhattunk?- nézek a két fiú felé.

Kösz.- mondják egyszerre lehajtott fejjel.

Russel odalép Louis mellé, és elveszi a serpenyőt. Egyből nekiáll a sütésnek, amíg mi hárman leülünk a bárpulthoz. Nézzük, ahogyan Rush hozzáértően kiméri a tésztát és nemsokára meg is kapjuk a tökéletes palacsintákat.

-Jól érzitek magatokat?- fordulok a fiúk felé, akik teli szájjal bólogatva válaszolnak a feltett kérdésre.- Csak mert tegnap nem úgy néztetek ki, főleg te, Louis.- nézek a kék szeműre, akinek a torkán egyből megakad a nutellás palacsinta.

-Jól.. vagyok.- mondja két köhögés között. Megvonom a vállamat és egy újabbat harapok az előttem már kihűlő félben lévő ételből.

-Kicsit se érzitek magatokat kényelmetlenül itt?- néz Louisra félszemmel Rush, mire Lou lehajtja a fejét és csak az üres tányért nézi.- Hagytál itt neki egy levelet, -bök felém a lapátjával- ami miatt szinte egy napig vigasztaltam. Én a helyedben vagy bocsánatot kérnék, vagy elmennék.

Csodálkozva nézek Russelra, aki csak megvonja a vállát és tovább sütöget. Nem értem. Most tényleg elzavarta Louist és Josht?

-Mielőtt bárki félre értené, én nem haragszom senkire, csak Louisra!- emeltem fel a kezeimet.- De neki tegnap segítségre volt szüksége, amit én adtam meg.- mondom visszagondolva a tegnap éjszakára. És egyből az elmémbe hasít az a pillanat, amikor az ajkait az enyémeknek nyomta. Hirtelen melegem lesz, és nem tudok mit kezdeni magammal.

-Ha annyira nem akartok itt látni, akkor elmegyek.- mondja halkan Louis, és feláll az asztaltól. Már csak az ajtócsapódást hallom, és az ablakból figyelem távolodó alakját.

-Még ő sértődik meg!- horkanok fel, miközben legbelül tudom, hogy nem volt szép dolog csak úgy kitenni őt a házamból, akármennyire rosszban is vagyunk. Három év nem felejtődhet csak így el. Gondolkodtam azon, hogy utána megyek, de inkább elvetettem az ötletet.

A rossz érzés Louis miatt egész nap a testemben maradt, és egyszerűen nem bírtam tovább a fenekem ülni, muszáj volt elmennem hozzá. Rush elvállalta a sofőr szerepét, és néhány perccel később leparkolt Louis háza előtt. Russel azt mondta, ez csak kettőnkre tartozik, úgyhogy megvár a kocsiban. Felsétáltam az ajtóhoz és miután megnyomtam a csengőt hosszú várakozás után végre kinyílt az ajtó. Eleanor mosolygós arca fogadott, amire én egy savanyú képpel válaszoltam. Csak egy köntös volt rajta. Úgy látom nem unatkoztak délután. Csak lemondóan megrázom a fejemet és egy gúnyos mosoly kíséretében süketet tettetve visszasétálok barátomhoz, és beszállok az Audiba. Russel hallgat, amit most köszönök neki. Csak egyenesen vezet, de nem hazafelé indul. Több, mint fél órát kocsikázunk, mire elérünk a város másik végére, arra a helyre, ahol először csókoltam meg. Kézen fogva sétálunk fel a dombra és most kivételesen nem fáradok el annyira, amikor leülünk a fűbe. A levegőt kicsit gyorsabban veszem a kelleténél, de ez nem jelent mást, csak mindössze annyit, hogy egyáltalán nem vagyok már edzésben. Lassan ideje lenne ellátogatnom egy edzőterembe és tovább fejleszteni a kockás hasamat. Ha jobban lesz a vállam megkérem Rusht, hogy kísérjen el. Ha velem van, minden sokkal jobban alakul. Szerintem az edzés is sokkal jobban menne a társaságában.

Biztosan sokáig ülünk egymást ölelve, mert közben elkezd besötétedni, és megjelennek az első csillagok is. Elnyílt ajkakkal ámulok az égre, és próbálok minél többet megszámolni. Tudom, hogy gyerekes dolog, de anyukámmal mindig ezt csináltuk még akkor is, amikor már érett "nagyfiú" voltam. Szerintem még most sem vagyok elég érett semmihez. Anyukámat meg kellene már látogatnom, mivel az előző hónapokban alig láttam. A nővérem is hiányzik, pedig "utáljuk" egymást. Amikor legközelebb hazamegyek magammal fogom rángatni Russelt is, mert szeretném, ha tisztában lennének azzal, hogy meleg vagyok, és hogy van egy fiú, akit szeretek. Szinte semmi kétségem afelől, hogy anyukám meg fogja érteni, ő sosem ítélt el senkit. Inkább a nővérem miatt aggódom, szinte minden alkalmat megragad, hogy cikizni tudjon és ez most elég érdekes szituáció lesz, az biztos.

-Haragszol Louisra?- néz le rám Russel.

-Haragszom. Lehet, hogy kicsit durvák voltunk vele, de akkor sem kellett volna egyből az excsaja karjaiba omlania. Azt hittem egy gonddal kevesebb lesz, mert kidobta azt a kis ringyót, erre ma összefekszik vele.- mondom, miközben tekintetemet én is az arcára szegezem.

-Biztos, hogy lefeküdtek?- néz rám kételkedő tekintettel, mire én kifújom a tüdőmben tartott levegőt.

-Szerintem a köntös, és a most szexeltem haj elég árulkodó volt.- mondom, mire Russel lehetetlenül röfögve felnevet. Én is nevetek vele, de nem a kijelentésemen, hanem az ő nevetésén.

-Hülye vagy, de emiatt is szeretlek ennyire.- mondja, miközben hátratűri a szemembe lógó tincseket.

-Én is szeretlek.- mondom lágyan és számat az övére tapasztom. Épp kezemet a hajába vezetem, és szépen összeturkálom a felzselézett tincseket. Mosolyogva hajol el tőlem és a kék Nike cipőjét kezdi el vizsgálni.

-El kell mondanom valamit.- a hangjából ítélve hirtelen ideges lett.

-Ha már itt tartunk nekem is lenne egy kis mondanivalóm.- gondolok vissza a tegnap esti csókra, talán nem jelentett semmit, de joga van tudni.

-Mondd előbb te!- beleegyezően bólintok.

-Tegnap Louis megcsókolt.- nem fűzök hozzá semmit. Nincs kedvem a csendet sokáig zargatni a hülye magyarázataimmal. Megtörtént és kész.

-Éreztem, hogy az enyém súlyosabb lesz. Igazándiból nem haragszom, mert az lehet, hogy valaminek a kezdete lesz. Egy olyan dolognak, amiért rengeteget kellesz harcolnotok mindkettőtöknek.- hirtelen nem tudom követni. Mi van? Értetlen arckifejezésemet látva folytatja.- Egy hét múlva Amerikába utazom. Színész leszek!- mondja mosolyogva. A szám hirtelen tátva marad. Sosem mondta nekem, hogy színész szeretne lenni. Mindig olyan félénken viselkedik, amikor ő kerül szóba.

-Ez...ez nagyszerű!- mondom, de közben érzem, hogy a szememet már mardossák a könnyeim, jöhet a rossz rész.- Mennyi időre mész? Ugye nem sokra?- nézek rá mosolyt erőltetve az arcomra. Nem hiszem, hogy csak egy hétre megy, és aztán visszajön. Aki karriert akar építeni annak sokkal több időre van szüksége.

-Kemény három évre. Annyira sajnálom, de egyszerűen ez az álmom. És most talán beteljesülni látszik. Eddig nem volt lehetőségem színészkedni, de most itt a vissza nem térő alakalom, hogy megmutathassam, mit is tudok.- muszáj támogatnom, hiszen most mondta, ez az álma. Ha színész szeretne lenni, én mindenben segíteni fogok neki.

-Én..annyira örülök neked!- mondom, miközben a könnyeim patakként folynak le az arcomon, és a fűbe csöppennek. Russel magához húz, és megpróbál csitítgatni. Annyira örülök, hogy ezt teszi. Egy hét múlva már senki sem fog megvigasztalni, amikor sírógörcsöt kapok a párnáim között.

-Sajnálom.- ismétli meg magát, mire én letörlöm a könnyeimet és felnézek a szemeibe, amik szintén a visszatartott könnyektől csillognak.

-Sose mondd nekem ezt többet!- jelentem ki halkan. És ekkor lépi át a határt, az ő könnyei is megállíthatatlanul ömleni kezdenek. Már csak egy hetünk van, amit együtt tölthetünk, ki kell használnunk, és nem a sírással eltölteni minden hátralévő percet. Annyira fog hiányozni! Hihetetlen, hogy egy hét alatt a mindenemmé vált!

Még mindig pityeregve indulunk haza. Egyszerűen nem tudom abbahagyni, pedig most tényleg erősnek kellene lennem. Szinte repülünk hazáig, és mire észre veszem már Rush le is parkol a járda mellett. Nem akarom, hogy elmenjen, de egyszerűen nem vagyok képes megszólalni. Azt akarom, hogy maradjon velem, és öleljen égész éjszaka. Ne hagyjon a darabjaimra hullani a sötétségben, mert egyszerűen érzem, hogy bármikor és bárhol széteshetek.

***

Életem legrövidebb egy hetét hagytam a hátam mögött. Mindig fojtogat az érzés, miszerint ha nem akarod, hogy múljon az idő, akkor csak hamarabb lepereg előtted minden, de ha azt akarod minden villámsebességgel repüljön el melletted, a világ szinte megállni látszik. Ez a legnagyobb igazság.

Csak a bőröndöt markolászom és nem akarom odaadni Russelnek, aki már egy fél órája nyújtja felém a jobb kezét. Az ajkaimat harapdálom és lehajtott fejjel felé nyújtom a legkisebb táskát is. Csak ezt engedte nekem hozni a karom miatt -ami szinte már teljesen meggyógyult. Néha még fáj, de elviselhető. A szívem sokkal jobban hasogat. Könnyes szemeimmel felnézek rá, és várom, hogy megszólaljon, de nem teszi. Ledobja a kezében tartott cuccait s körém fonja karjait. Nem érdekel hány fotós, újságíró vagy rajongó van a közelben, éhesen kapok ajkai után, amelyek fájdalmasan tapadnak az enyémekre. Már jó néhány újság megírta, hogy összejöttem egy fiúval. Nem érdekel, ha menedzsment újabb büntetéseket szab ki..Ha lehetne most megállítanám az időt. Tökéletes pillanat egy tökéletes fiúval. Elhajolok tőle, és remegő hangon megszólalok.

-Szeretlek.- de olyan, mintha szavaimat elnyelné a körülöttünk elhaladó emberek tömege. Szinte eltűnik a nagy zajban, de tudom, hogy Rush meghallja.

-Én is szeretlek.- mondja lágyan és egy újabb csókot ad nekem, de ez már nem tart olyan soká', mint az előző, hamar elszakad tőlem, és csomagjait a kezébe véve elindul a Los Angelesbe tartó járathoz, már csak a folyosó küszöbéről néz vissza rám, és int egy utolsót.

Nyelek egyet és lassú, hosszúra nyújtott léptekkel elindulok a kint várakozó Audim felé. Russel ragaszkodott hozzá, hogy ezzel hozzam ki, mivel ez a kocsi az ő szavaival élve "nagyon menő". És feltűnő is. Beszállok a járműbe és lassan -a nagy forgalom miatt- elindulok haza. Útközben beugrom egy kisboltba és veszek magamnak két csomag gumimacit. Úgy érzem, most csak ezek a kis "állatok" tudnak belém lehelni egy kis életet. Nagyon nehéz felfognom, hogy elment. Elment és itt hagyott engem, egyedül.

Nem akarok ezzel foglalkozni, ezért megrázom a fejem és gyorsan bepattanok a kocsiba, ami egyből hazarepít engem -százötvennel. Amint belépek a házba, megtalál az üresség érzése. Leülök hőn szeretett kanapémra, ami most túl nagynak tűnik így egyedül, hogy nincs kihez hozzábújni. Felbontom az első zacskót, ami a kezem ügyébe kerül és beledobok néhány gumicukrot a számba. Lassan rágni kezdem, és egy fancsali képpel nyugtázom, hogy keserű. Talán nem is az édességgel van a gond, hanem az én torkomban egyre nővő gombóc tehet a kellemetlen szájízről. Kelletlenül dobom el magamtól a tasakot, ami a szőnyegen landol. A színes gumimacik egymás hegyén-hátán fekszenek, ami láttán gyerekes módon kitör belőlem a régen bennem lappangó sírás. Hüppögve vetem le magam közéjük, és lapátolok be a számba minél többet, amíg le nem jár a három másodperc.

Fájdalmas képpel battyogok fel a szobámba és ringatom magam álomban a hatalmas ágyban, ami még a kanapénál is nagyobbnak tűnik. A párnára csordogáló könnyeim őrzik a titkomat az éjszakáról, ami talán a legfájóbb emlékeim egyike marad. Csak a szívem szakadt meg, nem történt semmi más.

***

Az O2-ben megy a sürgés-forgás, miközben végighaladok a folyosón. Olyan, mintha egy lassított felvétel lennék, és körülöttem minden gyorsítva lenne. A kellemetlen érzés -miszerint a színpadra kell állnom - égető nyílként hasít a szívembe. Nem akarom, hogy a rajongóink így lássanak. Lou -a stylist felöltöztet, majd helyrerakja szétsírt arcomat, de a kipirosodott szemeimmel nem tud mit kezdeni.  Gyönyörű teljesítmény, hogy az első Take me home tour-os fellépésen így fogok kinézni. Az önkritikámnak az sem tesz jót, hogy Niall megkérdezi miért nézek ki úgy, mintha másnapos lennék. Egy percig némán meredek a szemeibe, aztán sírva borulok a vállára, és Rush nevét kezdem motyogni. Talán mindenki hülyének néz, de ebben a percben semmi sem számít, csak az, hogy végre valaki viszonozza az ölelésem. Niall gyengéden fonja körém a karjait, és nyugtatni próbál, de ebben a percben csak a szőke srác tudna megvigasztalni, aki jelenleg a világ másik végén van és az álmait hajkurássza. Én pedig itt vagyok London szívében és magamat sajnáltatom. Gratulálok Harold, gyönyörű vagy! -suttogja belső, mire én egy csúnya pillantással illetem. Itt vannak a jelei annak, hogy kezdek megőrülni.

Mosolyt erőltetve az arcomra Liam után felsétálok a színpadra és integetek az első sorban állóknak. Elindul az első dal, amitől egy kicsit összefacsaródik a szívem, de fülig érő állmosolyra húzom a számat. A rajongók miatt azért is tökéletes leszek ma este!

Fáradtan húzom fel melegítőfelsőmet és farmeromat, majd a hátsó kijáraton át távozom az arénából. A kisbuszban már csak rám várnak. Együtt kell hazautaznom Liammel és Louis-val, mivel mindhárman egyfelé lakunk. Lehuppanok leghátra, és kihalászom a zsebemben rezgő mobilomat. Amint megpillantom a képernyőt egyből mosoly kúszik az arcomra, ami attól tér el a többitől, hogy ez most nem mű. A fülemhez emelem a készüléket, miután megnyomtam a zöld ikont.

-Szia!- mondom lelkesen.

-Helló!- köszön vissza az ismerős hang, amitől a hasamban lévő pillangók mocorogni kezdenek.

-Hogy vagy?- teszem fel a szokásos sablonkérdést, amivel megpróbálom leplezni a zavaromat.

-Hiányzol.- mondja suttogva, egy kicsit rekedtesebben.

-Te is. Nem is tudod, mennyire.- mondom egy sóhajtás közepette.

A további beszélgetésünk témája az alakuló karrierje felé sodródik. Kíváncsian kérdezgetem őt az elmúlt három napról, ő pedig lelkesen válaszol mindenre. Legalább tíz percet beszélünk, aztán neki mennie kell. Még utoljára sok szerencsét kíván a turnéhoz, amit én megköszönök, majd megszakítjuk a vonalat. Amint felpillantok két kérdő tekintettel találom szembe magam.

-Harry, elmondhatnád végre, hogy mi van Russelal!- mondja Liam hangosabban a kelleténél. Én csak megvonom a vállam. Nem mondtam -még- el nekik, hogy mi van velem és Rushal. Nem tudnám még könnyek nélkül kibeszélni azt, hogy az első fiú, akit szerettem itt hagyott.

-Majd elmondom.- legyintek hanyagul, és beletemetkezem a twitter világába.

Kipattanok a kisbuszból és a bejárati ajtó felé veszem a járást. Mielőtt még lenyomnám a kilincset megszólal egy hang a hátam mögött, egész közel hozzám. Annyira, hogy érzem az illető lélegzetét a nyakamon.

-Azt akarom, hogy engem szeress, ne Őt!